Ez az oldal a kínai, japán és koreai kalligráfia hordozóiról szól. Ezek általános leírása után elsősorban a kínai és japán tradicionális papírokról, alapanyagairól, készítésükről. Szó esik továbbá egyéb lehetséges hordozófelületekről, mint a selyem, vagy akár a falak és természeti objektumok
A hordozófelületekről általában
A kínai írás nagyon sok felületet díszíthet, illetve önmaga is lehet esztétikai érték (lehet) a felülettől függetlenül. A kínai festészetnek a legfontosabb két hordozója mégis a papír és a selyem. Annak, hogy jóval több papír alapú kép és irat maradt ránk az ókorból több oka is van. Egyrészt, és ez talán meglepő lehet, hogy a papír jóval tartósabb a selyemnél és sokkal kisebb károsodással átvészel akár évezredeket is. Másik fontos ok, hogy a papír, tulajdonságainál fogva sokkal alkalmasabb a művészetek céljára, mint a selyem A papír vastagsága és nedvszívó képessége, valamint szálszerkezete révén jóval nagyobb szabadságot nyújt a művésznek tónusok, különböző vonalvastagságok és árnyalatok használatára, mint a selyem. A selyem elsősorban vonalas szerkezetű rajzok és egyszínű foltok festésére alkalmas.
A papír általánosságban elsődlegesen növényekből vagy másodlagosan (pl. rongyból), különféle eljárásokkal felszabadított cellulózszálakból készült lap. Ebben lehetnek még különféle anyagok, elsősorban a szálak összetapadását segítő növényi nyálka- vagy ragasztóanyagok. A felhasznált növények változatosak. Elsősorban a hosszú és nagyon vékony, fehér színű cellulózt adókat részesítik előnyben. A felhasznált növényeket szintén hagyományként tartják számon. Megvannak a japán és kínai hagyományos papírnövények.
A kínai
papír a hagyomány szerint Caj Lun találmánya, aki i.sz. 100 körül
élt, azonban találtak ennél régebbi papírt is.
Nálunk általánosan "rizspapír" néven emlegetik a Távol-Keleti papírokat. A
valóság az, hogy bár elvétve és kis mennyiségben valóban jelen van a
rizsszalma, mint alapanyag a papírkészítésben, azonban nem számottevő. A
jobb minőségű papírokat részben bambuszrostból, részben egyes fák
háncsrostjaiból nyerik. Egyik ilyen növény a papíreperfa (kínaiul
chu3) amely fontos alapanyag. Ez nálunk is előfordul
ültetett díszfaként.
A leghíresebb kínai papír azonban a Xuanzhi, vagyis xuan
(kiejtés: "hszüen") papír, amelyet tradicionálisan az Anhui tartománybeli
Xuanchengben állítanak elő. Ez a kínai merítéses technikával
előállított egyik legfinomabb papír. Nagyon vékony rostokból áll, egyenletes
szálelosztású. Hagyományosan ez a legjobb alapanyaga a kalligráfiának és
festészetnek Kínában. Leginkább a cigaretta papírjához hasonlítható az
Európában ismert papírok közül. Pontos elkészítésének egyes részletei, bár
nem titkosak nem hozzák nyilvánosságra. Alapanyaga az angolul
Wingceltis-nek, azaz magyarul kb. szárnyas ostorfának nevezett fa (Pteroceltis
tatarinowii), a Szilfafélék (Ulmaceae) családjának tagja. Nálunk
ez a fa nem fordul elő.
Mind ennél,
mind a papíreperfánál és a japán papíroknál, a papírkészítéshez a vékony,
1-3 éves vesszők fehér háncsát használják fel cellulóz kinyerésére. A
következő ábrán egy hároméves vessző keresztmetszete látható.
A legbelső, A rész laza bélszövet, ezután következik az ún. farész
(B), amin megfigyelhető az évek számának megfelelően a három
évgyűrű. Ezt a farészt a vékony, kékkel jelölt osztódó sejtekből álló
kambium hozza létre, ahogy a fa növekedése közben kifelé haladva mintegy
"maga mögött hagyja" a farészt. Ugyancsak a kambium hozza létre a C-vel
jelölt háncsréteget. Ez a kambiumhoz képes mindig kifelé van, az
mintegy "tolja" maga előtt kifelé. A háncsból jön létre annak elhalásával és
átalakulásával a kéreg (D).
A papírkészítéshez, mint említettem, mindig a háncsréteget használják fel,
ami a vessző fiatal korában (1-3 évesen) még arányaiban sok cellulózt
tartalmaz és viszonylag vékonyabb rostokból áll és könnyen elválik a belsőbb
rétegektől.
Sok fiatal ágat úgy nyernek, hogy az először elültetett fát hagyják növekedni legalább 5 évig, aztán erősen visszavágják. Ennek eredményeképpen a fa a tövénél sok sarjat hajt, amelyek együtt hosszú vesszőkként növekszenek (Az elv hasonló, mint a kosárfonó fűz esetében)
A papír készítése
A vesszőket a kellő időben aztán levágják és megszárítják. Levágásra
leginkább a lombhullatás utáni időszak alkalmas a fagyok beállta előtt. A
megszáradt vesszőket felvágják azonos (kb. fél-1 méteres) darabokra, majd
összekötözik és gőzölik. A gőzölés hatására a hosszában bemetszett kéreg a
vesszőről a hánccsal együtt könnyen lehúzható.
Ezután kézi munkával eltávolítják a háncsot a kéreg belső felületéről, majd
áztatják és mossák
A különválasztott háncsot ezután lúgos oldatban főzik. Erre a célra általában szóda vagy ritkábban nátronlúg oldatát használják. Ettől a cellulózrostok közötti nem cellulóz természetű anyagok elbomlanak. A lúgot kimossák az anyagból, ám ilyenkor a cellulóz között még marad más anyag is, ami a színét rontaná vagy a minőségét. Ezért a rostokat mossák, általában patakvízben, ami ilyenkor (december-január környékén) a legtisztább víz. A megmosott rostokat ütögetéssel választják szét, majd vízben eloszlatva papírpépet készítenek.
A
papírpéphez előzőleg hozzáadnak gyökerekből vagy bizonyos növényi levelekből
kiáztatott nyálkás, nagy vízfelvevő képességű anyagot is, amelynek szerepe,
hogy a papírlap száradása után összeragassza a cellulózrostokat és ezzel
megakadályozza, hogy az elemi szálak kiálljanak a papírból és a papír
szotfoszoljon.
Ezután következik az a lépés, ahol a papír elnyeri a formáját: a merítés. A
pépet egy nagy kádba öntik, majd abból egy sűrű rácsos bambuszkerettel
merítenek egy lapnyi mennyiséget. Ezt kézzel rázogatják, hogy a pép
egyenletesen eloszoljon rajta, majd kiemelik a kádból. A cellulózszálak
fennmaradnak a rácson, míg a víz lecsorog, és a szálak először a saját
súlyuknál fogva enyhén összetömörödnek. A vizet ezután hagyják lecsöpögni,
és amint a papír állaga lehetővé teszi, leemelik azt a keretről. Több ilyen
nyers lapot egymásra helyeznek, majd az egészet egy kézi préssel addig
nyomják, amíg a víz nagy része eltávozik a szálak közül. A rostok szerkezete
és a vízhez adott nyálkaanyag tulajdonságai miatt a lapok nem ragadnak
egymáshoz, hanem a préselés után leválaszthatók egymásról.
A kész lapokat általában kövekre fektetve a napon szárítják, hogy annak
sugarai tovább fehérítsék a kész papírt.
Bambuszból készített papír esetén nem háncsot hanem a zúzott szárat használják, egyébként az eljárás hasonló.
A japán papír készítési elve megegyezik a kínaiéval, minősége is hasonló, bár a xuan papír minőségét nem éri el. (A japánok szerint eléri, a kínaiak szerint nem)
A japán
papírok alapanyagaiként három növényt használnak. A kozo nem más,
mint a papíreperfa (Broussonetia papyrifera) az Eperfafélék
(Moraceae) családjából, ez Kínában is elterjedt papírnövény, könnyen
termeszthető a kínai papírnál említett módon.
A másik két papírnövény sokkal inkább a japán papírkészítés alapanyagaként
ismert. Egyik a mitsumata, melynek neve "háromfelé ágazó"-t jelent,
latin neve az Edgeworthia chrysantha, valamint a ganpi
(Wikstroemia sikokiana), amelyből a legfinomabb japán papír készül.
Mindkét növény a Boroszlánfélék (Thymelaceae) család tagja.
A ganpiból készült papír a legritkább és legértékesebb, mivel azon túl, hogy
a minősége a legjobb, a ganpi gyakorlatilag nem vagy alig termeszthető
mesterségesen
Japánban divat, hogy az egyes papírfajtáknak érdekes és egzotikus neveket adnak. Ilyen például az Unryu, ami "Felhősárkányt" jelent
A kalligráfia egyéb hordozófelületek
A papír
mellett a selyem is fontos alapanyag a kínai festészetbe
n.
A papírral ellentétben ez nem növényi anyag, hanem állati eredetű, eperfa
lombján nevelt selyemlepke (Bombyx mori) bábjának burkolatát
alkotó rovarfonál. Ez összetételét tekintve hasonló a pókfonálhoz, azaz
szálas (fibrilláris) szerkezetű fehérje. Egy selyemgubó általában 300-900
méternyi(!) selyemfonalat tartalmaz feltekerve, ami kézi munkával
tekertek le
és szőttek az ókorban. Ma már automata selyemgombolyító gépek is képesek
elvégezni azt a munkát.
Mivel a selymen a papírhoz hasonlóan fut a festék és a tus, ezért a festésre
szánt selymet szinte mindig enyvezik, amitől a tust kevésbé képes felvenni,
így az kevésbé fut szét a szálai közt. Ugyanezt gyakran a papírokkal is
elvégzik.
Szintén hordozófelületet jelenthetnek a kalligráfia számára a falak, vagy
természetes objektumok. Ilyen kalligráfiák gyakoriak kínai, japán, koreai
templomok bejáratain, emlékműveken, köveken vagy sziklákon.
Előfordul, hogy a falakon látható kalligráfiák pusztán a
díszítést szolgálják. Van azonban olyan eset, amikor hivatalos épületeken
vagy cégek homlokzatain a nyomtatott formájú írásjegyek helyett
kalligrafikus, kézzel írt írásjegyek másolatait helyezik el. Ilyet több
helyen látni Magyarországon is, például kínai éttermek vagy üzletek
feliratain. Ennek oka talán, hogy amíg Európában a nyomtatott betű jelenti a
kidolgozott, hivatalos stílust és a kézírás inkább játékos, rosszabb esetben
szegényes benyomást kelt, addig a kínai és a hatását átvett egyéb
kultúrákban sokkal nagyobb becsülete van a szépen kidolgozott kalligrafikus
kézírásnak.
Ha sorban
olvastad az oldalt, akkor mostanra mindent összeszedtünk, amire a
kalligráfia létrejöttéhez szükségünk van. Ideje, hogy találkozzon az ecset a
tus és a papír.
Kattints ide
