Ez az oldal a kalligráfiának a kínai hagyományban "Négy Kincsnek" nevezett eszközeiről ad áttekintést. Ezek a kincsek az ecset, a tus, a tusdörzsölő kő és a papír. Ezenkívül felsorolásszerűen egyéb eszközökről is szó esik
Az ecset eredetéről, tulajdonságairól, szerkezetéről és használatáról
A kínai írás
első megtalált emlékeit még éles, hegyes tárggyal csontba vagy kőbe
karcolták. Ezeknek a korai írásjegyeknek a formáját is inkább ez határozta
meg: sokkal több hullámos, görbe vonal alkotta őket, a vonalak vastagsága
pedig mindenhol azonos. Az i.sz. I.-II. század
táján
alakult ki az írásjegyek ecsettel történő leírása, illetve az ennek
megfelelő stílusok is ekkoriban kezdtek kialakulni.
Maga az ecset ennél régebbi találmány. A hagyomány
szerint egy tábornok, név szerint Meng Tien († i.e.220) találmánya. A
valóságban majd' egy évezreddel korábban, már az i.e. XIV.-XI. század tájáról
már vannak adatok az "ecset" jelentésű írásjegy megjelenéséről, tehát az
ecset létezésének említéséről.
A kínai ecset egy bambuszcsőbe közvetlenül vagy csontgyűrűvel rögzített szőrpamacs. Modernebb darabokon a csont alkatrészek készülhetnek műanyagból is. A kínai ecset több vonatkozásban is különbözik az Európában megismert ecsetektől (talán a legközelebb hozzá az akvarellecsetek állnak).
Egyik fő
különbség, hogy a kínai ecset sokkal puhább szőrből (és mindig valódi
szőrből!) készül. Erre a célra sokféle - hétköznapibb, vagy egzotikusabb -
állat szőrét felhasználják, pl. kecske, őz, nyest, farkas, nyúl stb.
Másik különbség, hogy a kínai ecset, ha nedves, tűhegyessé igazítható,
illetve újabb korában, vagy ha megfelelően karbantartják magától is
tűhegyesre áll be.
Ennek
köszönhető, hogy a ugyanazzal az ecsettel lehetséges tűéles, vékony vonalat
húznunk illetve olyan vastagot, amit az ecset csak lehetővé tesz, mindezt
akár egyetlen ecsetvonáson belül is.
Harmadik különbség, hogy a kínai ecset sokkal több festéket (vagyis tust)
képes tárolni, mint az európai társai. Ennek több oka is van. Egyrészt a
normális, teljes töménységűre elkészített kínai tus sokkal
viszkózusabb, sűrűbb, mint az általunk ismert vízfestékek vagy tinták.
(Erről bővebb információ a Tusnál olvasható). A másik oka a kínai
ecset nagy tustároló képességének a felépítésében rejlik.
A képen egy
kínai ecset hosszmetszete látható. Az ecsetet felépítő szőrök több rétegben
helyezkednek el, és az esetek nagy részében nem is azonos minőségű, illetve
nem azonos állatból származó szőrök alkotják a rétegeket. A legbelső
réteg (A) általában vastagabb és rugalmasabb, mint a
többi, ez alkotja az ecset rugalmasságát adó gerincét. A külső (B,D,E,F)
rétegek puhább szőrök. A különféle szőrök aránya és minősége
ecsetkészítő mesterről mesterre változik és különféle célokra is más és más
aszerint, hogy az egész ecsetnek rugalmasabbnak vagy puhábbnak kell lennie.
Másik nagyon fontos része az ecsetnek az ábrán D-vel jelölt, a
többinél rövidebb szőr-réteg, illetve az ezáltal létrejövő C
jelű üreg. Ez teszi lehetővé ugyanis, hogy az ecset több tust tartson
magában. Ez az üreg mintegy tartályként működik és így több írásjegy vagy
nagyobb képrészlet is megfesthető egyetlen nedvesítéssel. Ennek az üregnek
mérete is változik ecsetről ecsetre.
A szőröket végül egy nagyon erős (általában selyem) fonal (G)
tartja össze kívülről olyan szilárdan, hogy én egy alkalommal körülbelül
negyedórát töltöttem el vele, mire olló és kés nélkül sikerült szétszednem.
Az így összefogott szőrpamacs egy bambuszcsőbe van szorítva, ami az ecset
szárát alkotja (H). A bambusz-száron a készítő mester vagy
műhely neve olvasható és a jobb minőségű ecsetek szárának a végén még
található egy kupak is, ami egy rövidke selyemhurkot rögzít. Ennél fogva
lehet felakasztani az ecsetet a hagyományos ecsettartó állványra.
Ilyen állvány híján bambuszból vagy fából készült pohárszerű ecsettartóban,
hegyesre igazítva, pamaccsal felfelé tartják az ecseteket. Az ecset
készítésének sok lépésből álló menetét a készítő mesterek
általában titokban tartják. Ilyen titok például, hogy milyen bambuszt
használnak az ecset szárához, mennyi ideig kell egy-egy állat szőrének nőnie,
hogy alkalmas legyen ecsetnek (általában legalább egy év), vagy hogy milyen
idős bambuszt használnak fel és mikor kell azt levágni. (szinte mindig a még
zöld szárú bambuszt vágják le az ecset szárához)
Ha fontos számunkra a minőségének a megőrzése és az
élettartama, akkor nagy gondot kell fordítanunk a használatba vételére
is. Ugyanis a amikor egy kínai ecsetet első alkalommal a kezünkbe veszünk
azt tapasztalhatjuk, hogy a szőrpamacsa egyátalán nem használható még, mivel
azt valamiféle ragasztó egyetlen hegyes és kőkemény tömbbé ragasztja egybe.
Így az semmiféle nedvességet nem képes magába szívni. Ez a ragasztó az ecset
szőrét védő enyv (néha keményítő). Ennek az eltávolítása hosszas művelet, langyos
(legfeljebb kézmeleg) vízben történik és soha nem szabad erővel, nyomkodva
végezni, ugyanis ilyenkor nagyon megfeszülhet az összeragadt szőrpamacs és
sok szál el is szakad. Ha pedig sok a fél-harmad hosszúságú szőrszál az
ecsetben akkor ezek szét fognak állni és könnyen előfordulhat, hogy az ecset
írás közben kósza vonalkákat húz, oda nem illően "szőröz".
Sokszor nem is távolítják el az ecsetből rögtön az összes enyvet, hanem csak
a hegyét teszik szabaddá. Ez előnyös abból a szempontból, hogy a rövidebb
szakaszon szabad szőrök rugalmasabbak és könnyebben beállnak hegyesre, még
puha szőrű ecsetnél is (pl. kecske). Hátránya viszont az, hogy bár segít a
vonalvastagságot határok közé szorítani, de pont emiatt nem is lehet
kihasználni az ecset adottságait teljesen. Nem lehet vele olyan vastagságú
vonalat írni, amilyenre egyébként az ecset a méretéből adódóan képes lenne. Ezenkívül amíg az ecset
szerkezeténél említett üreg (C) is szilárd enyvvel
van telítve, addig az ecset jelentősen kevesebb tust képes magában tartani.
Ha így, fokozatosan teszik szabaddá az ecset szőrét az enyvtől, könnyen
előfordulhat, hogy a hegye már azelőtt is elhasználódik, mielőtt a teljes
enyvmennyiséget eltávolítanák belőle, valamint a szálak az enyvvel telített rész
határán könnyebben eltöredeznek.
A kalligráfia mesterei nemigen élnek ezzel a módszerrel. Az ecset által
adott teljes szabadságot kihasználni csak teljesen kimosott ecsettel lehet.
Az
ecset használata során nagy jelentősége van annak, hogy a hegyét mennyire
nyomjuk a papírhoz és az mennyire "fekszik" a papíron. A manapság használt
íróeszközökkel, mint a golyóstoll vagy ceruza, ennek befolyásolására nincs
lehetőség, ezért forgalomba kerültek különféle ecset-tollak,
melyekkel a kézírás is némileg kalligrafikussá, tehető. Ilyen már nálunk is
kapható, ez tulajdonképpen egy puha hegyű, hosszú filctoll.
Az ecset használatának módjáról, ami tulajdonképpen már maga a kalligráfia, a
Kalligráfia és stílus oldalon olvashatóak
tudnivalók.
A tus és a tusdörzsölő kő
A kínai festészet legfontosabb színanyaga és festéke a
fekete tus. Időben nem ez volt az első, használatát ásványi és növényi
festékek használata előzte meg, ám kétségkívül a tus vált a legfontosabbá. A
fekete az európai értelmezésben tulajdonképpen nem is szín, hanem a színek
hiánya, mégis az egész Távol-Kelet festészetében óriási jelentőségű, és
egyes népek festészetének, mint a kínai, japán és koreai az alapját képezi a
tussal való munka.
A kínai tus az ecsethez hasonlóan régi találmány. Az első tussal (és
ecsettel) írt fatáblácskák i.e. 98-ból származnak. Európában ennek ellenére
csak a XVII. században vált ismertté, mint "kínai tinta" azaz "encre de
Chine".
A kínai tus, amikor a tuskészítő műhelyből kikerül, nem folyékony állagú,
mint az európai festékek és tinták, hanem egy szépen díszített, nagyon
kemény, szilárd tömb.
Klasszikus összetétele fenyőgyanta elégetésével
nyert korom, csontból vagy bőrből nyert enyv és illatszer,
régen többnyire mosusz. Később lámpaolaj kormából is készítettek
tust, a manapság használt illatszer pedig többnyire szegfűszeg.
A fenyőgyanta-koromból és az olajkoromból készült tusok között több
különbség is van. Egyrészt a fenyőgyanta kormából készült tus - papíron
sokkal melegebb árnyalatú feketét ad (persze koromfekete, ám tényleg
melegebb hatású), a lámpakoromból készült ezzel szemben hűvösebb (némi kékes
árnyalattal, ám ez a különbség tényleg csak leheletnyi). A könnyebben
felismerhető különbség az irodalom szerint, hogy a fenyőgyanta-korom tusa
matt fekete felületet ad, míg a lámpakorormé enyhén fényeset.
A négy kincs közül valószínűleg a tus elkészítése igényli a legtöbb lépéses
munkafolyamatot. Egyes leírások száznál is több lépést említenek, míg az
elégő gyantától eljutunk a kész tusrúdig. Az égetés, enyvfőzés, az
alkotóelemek nedvesítése és összegyúrása, hogy teljesen homogén legyen a
végeredmény, a többszöri szárítás, a présforma kialakítása, a préselés
majd a füstölés, melegítés és szárítás mind-mind hosszú időt vesz igénybe,
nem egyet ezek közül többször is meg kell ismételni. Az igényesebb darabokat
ezután arany és ezüst színű festékekkel még precíz kézimunkával ki is
festik.
Ezek után a tusrúd maga is egy kész műalkotássá válik annak dacára is, hogy végső soron csak egy alapanyag, illetve egy eszköz más művészetek számára. A tuskészítés önmagában egynémely művészeti ágaknál megbecsültebb mesterség volt az ókori Kínában, mivel a legbecsesebb művészeteknek, a festészetnek és az irodalomnak szolgáltatott alapanyagot. A szobrászat megbecsültsége például nem vetekedhetett vele. A felületén vagy teljes formájában díszes tustömbök gyűjtése a Szung-korban (i.sz.1000 körül) divattá vált. Később annyira elterjedt, hogy nagy tustörténeti munkák íródtak receptek, tuskészítő mesterek ismertetésére.
A tus mellett az egyes ásványi eredetű színes festékek
használata is előfordul, bár inkább a festészetben, mintsem a
kalligráfiában. Leggyakrabban talán a vörös és az arany vagy ezüst szín
fordul elő elsősorban újévi jókívánság feliratokon, esetleg cégérek vagy
templomok bejáratát díszítő kalligrafikus feliratokon.
Ezek, a tushoz hasonlóan szilárd formában, rúd vagy tömb alakban kerülnek ki
a készítő műhelyből. Gyártásuk, készítésük ugyanúgy történik, mint a
tusrudaké, kivéve persze, hogy a kormot valamilyen színes, porított
festékanyag helyettesíti. Díszítése is ugyanolyan gazdag lehet, mint a
tusnak.
Manapság tus már nemcsak szilárd állapotban kapható, hanem előre elkészített folyadék formájában, ami a sok-sok gyakorlást igénylő ecsetírás-tanulásban nagy segítség, bár ezek a tusok gyakran nem valódi alapanyagokból (koromból) készülnek, hanem szintetikus pigmentek és kötőanyagok felhasználásával. Akár még az illatuk is azonos, vagy nagyon hasonló lehet a valódi tuséhoz, ám a festett felületen egyértelmű a különbség: a szintetikus folyékony tusok felülete száradás után gyakran szürkén fémes, ami a valódi tussal sosem fordul elő.
A
tus önmagában, szilárd formában természetesen nem használható fel. Ezt egy
másik eszköz segítségével hozzuk folyékony formába. Ez az eszköz, a negyedik
a "Négy Kincs" sorában a tusdörzsölő kő. Ez egy kerámia vagy kőlap, amelyen
mélyedés található. A tus elkészítése úgy történik, hogy a mélyedésbe pici
fémkanállal vagy erre a célra készült porcelán csepegtetővel vizet
csepegtetünk (ezekről képek az egyéb eszközökről szóló részben
találhatók), majd a tusrudat a vízzel a kellő sűrűség eléréséig dörzsöljük.
A tusdörzsölő kő általában még a faragásán túl vésetekkel, domború mintákkal
díszítve is van, így ez a eszköz is válhat önmagában művészeti alkotássá,
csakúgy, mint a kalligráfia és festészet egyéb eszközei.
A tus készítéséhez a hagyomány leginkább a friss esővizet
tartja megfelelőnek. A tus kellő sűrűségére nehéz receptet adni, de
mindenképp sűrűbb, mint a mi európai tintáink, mivel ahogy később a
kínai papír tárgyalásánál látni fogjuk, annak a
nedvszívó képessége sokkal nagyobb, mint a mi töltőszerekkel és enyvvel
dúsított papírjainké, ezért a túl híg tus könnyen és gyorsan szétfut benne.
A tus megfelelő töménységét így leginkább kitapasztalni lehet. A túl híg tus
szétfut, a túl sűrű viszont nem gyakran túlzottan "ragaszkodik" az ecsethez
és egy lendületesebb ecsetvonásnál a vele húzott vonal szaggatott, "szőrös"
lesz.
A papírral egy külön oldal
foglalkozik.
Elsősorban a japán zen kalligráfiában és a sumi-e
(monokróm tuskép) festészet eszközei között szoktak megemlíteni két további
eszközt illetve kelléket: a papírnehezéket (jap.: bunchin) illetve a
papíralátétet (jap.: shitajiki), mint fontos eszközöket. Az előbbi
általában egy fémrúd, amit a papírlap tetejére fektetnek, így az nem csúszik
el. Készülhet fémen kívül bármilyen nehéz anyagból, kőből, üvegből is. A
shitajiki (e.:sitadzsiki, jelentése: "alátét") pedig általában fekete, filcszerű puha, vékony anyagból
készült lap, amire a papírt fektetve az rásimul és nem csúszik el.
További eszközök lehetnek apró fém vagy porcelán kanalak
a víz adagolásához, porcelán csepegtető
pici csőrrel vagy apró lyukkal az oldalán.
Ezzel a kalligráfia főbb eszközeit áttekintettük. A kalligráfia hordozóiról a Papír című oldalon esik szó.
